A hangszertanulást elsőben furulyával kezdtük és másodikban lehetett hangszert választani. Nekem a hegedűre esett a választásom, nagybátyám játékát többször megcsodálhattam családi körben, ezért nekem is az kellett. Dullien Klári néninél tanultam ő Bartók Béla unokahúga volt. Klári néni mindig kitartásra és szorgalomra buzdított és ez meghozta a kívánt eredményt. A zeneszoba falán lógott többek között szegény agyongyötört Paganini mester arcképe, az Ördöghegedűsé, és próbáltam az ő sanyarú életéből erőt meríteni….

Igaz, hogy engem nem zártak be a szobába napokig gyakorolni étlen-szomjan, de mire hetedikes lettem, már számomra is élvezetessé vált a saját muzsikám. Sajnos nyolcadik után nem tudtam folytatni a zenetanulást, mert minden fillérre szükség volt otthon. Nagyon beosztóan kellett élnünk. Kár, hogy akkor dacosan „eltemettem” a hegedűmet. Hosszú évek után egy barátunk zenész feleségének ajándékoztam a hangszert, ő a mai napig használja szabadtéri koncerteknél. Nádihegedűnek hívja és ez megnyugvással, örömmel tölt el.

Ötödik osztálytól ajándékba kaptuk Koltai Rózsi nénit. Sugárzott róla a gyermek szeretet, üde volt és kedves, figyelt ránk. A magyar órákat szerettem a legjobban. Kedvenc időtöltésem volt az olvasás, mondhatnám azt is, hogy könyvmolyként éltem, s mivel szüleim könyvei a bombázások alatt a lakással együtt a földdel egyenlővé váltak, a Szabó Ervin könyvtár lett olvasmányaim forrása. Rákóczi szabadságharcáról szóló ifjúsági irodalom, ami található volt ott, azt kiolvastam. Azért akadt még bőven élvezetes olvasmány. Debreczy Ildiéknek otthon fantasztikus mennyiségű olcsókönyvtári sorozataik voltak.

Miki bácsi 1957-től tanította az éneket. Kedves volt és következetes. Elég volt felemelni a kezét és a legmegátalkodottabb kópé is figyelt minden mozdulatára. 1961-ben a Debreceni Nemzetközi Kórusfesztiválra való készülődés a nyári vakáció alatt, majd a verseny II. díját elnyerni nagy erőfeszítés volt. Az első helyezést egy finn felnőtt vegyes kórus nyerte el, a dijkiosztó ünnepség után odaseregelettek körénk, mindegyikünkkel kezet fogtak, aranyosak voltak, körbe csodáltak minket.

Miután megünnepeltük magunkat az Aranybika szálló fagylaltjával, mehettünk várost nézni, a vidámparkba a Nagyerdőre, mi pedig Szentes Tündével a fagyizókat jártuk és betegre ettük magunkat. Belázasodtunk és ágyba dugtak mindkettőnket.

Ötödik osztálytól minden évben akadályversenyt hirdettek. Nem tudom ez melyik évben történhetett, csak annyit tudok, hogy a Gugger-hegyen, azaz Látó-hegyen történt. Mindenféle szörnyű akadályt kellett legyőzni, ami részben sikerült, de volt egy rőzseszedő néni. Ott botorkált az avart kapargatva egy bottal, mellette állt Alt Hubert. Hozzá fordult a nénike és mondá: - Te Hubikám menj már arrébb, mert nem látok evvel a szemüveggel, nehogy eltapossalak. Nem értettük a helyzetet, ők már összeismerkedtek? Mi történt? Eloldalogtunk volna, ám egy vékony női hang sipított utánunk:

- Állj, nulla pont!!!!! - Örök emlék maradt. Ugye Mókus őrs?

Visszatekintve az iskolára, számomra még mindig az elvarázsolt kastély hangulatát idézi fel. A csipkés kő erkélyek, a sok-sok átjáró a két iskola között, a manzárdon a zeneszobák, a parkettás tornaterem, ahol kíválóan tudtunk bukfencezni, pedig tornamatrac sem volt. Középiskolát a Földes Ferenc Közgazdasági Technikumban végeztem. Osztálytársaim voltak: Kölüs Márti, Váhl Juli és Járai Judit.

1967-ben a SZÜV-nél helyezkedtem el adminisztratív munkakörben, majd saját kérésemre a nagy számítótépekhez kérem magam (ICT, GIER). 1969-ben házasságkötésem vetett véget az érdekes munkának és a három müszaknak. A Ganz Villamossági Müveknél, a Vertesznél, a Volán Elektronikánál mint könyvelő, költségelemző, utókalkulátor dolgoztam, majd 1975-től 2000-ig a MOL Rt-nél mint pénzügyi előadó. Itt kollegáim voltak: Bálint Kati és Kölüs Márti. 2000-ben kiszervezték a pénzügyi-számviteli terület legnagyobb részét, és az Accenture Kft lett az új munkaadó. Később itt is átszervezték a munkát és nagy leépítések következtek.

Két gyermekem van. 1970- ben született Katalin lányom, főiskolát végzett és asztrológus lett, nagyon szépen fest és rajzol. Egy kisfia van, Matyika, ő most kezdte az iskolát a Diana úton. A robotokat és szörnyeket kedveli és képregény rajzoló szeretne lenni...

1972-ben született Péter fiam, gépészmérnök, középvezető a Euroflow Kft-nél. Egy fia van és egy lánya. Gergő szintén most kezdte az iskolát a Huba utcában. A vonatok bűvöletében él. Dórinak még egy évet kell várnia az iskolakezdésre. A lovakat és a hercegeket szereti és szerintem királynő lesz….

Férjem Őri Péter, az Arzenal Kft szállításának középvezetője. Gyermekeinkkel és nélkülük nagyon sokat túráztunk, gyalogosan, motorkerékpáron, gépkocsival, valamint családi vizitúrákat tettünk a Tiszán és Dunán. Külföldi uticéljaink voltak: Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Ausztria, Németország, Svédország, Horvátország, Olaszország, Bulgária, a Szovjetunióból Moszkva és Leningrád. Csobánkán lakom férjemmel és 97 éves apósommal 6 éve. Jelenleg mint háziasszony és nagymama élvezem az itthonlét örömeit. A falu kamarakórusában énekelek immár 4 éve. Magyar, német, szerb, szlovák, horvát dalokat énekelünk, kórustalálkozókon veszünk részt, fellépünk ünnepségeken. Nagyon jó érzés újra énekelni.

Az éneklésről és a gyermekkoromról. Judit nővéremtől sok-sok éneket megtanultam amit ő az iskolából hozott. Legyen az népdal, mozgalmi dal, afrikai kannibálok dala, Sztálint dicsőítő dal... Ezeket a frissen hallott zöngeményeket teli torokból ordítva énekeltem kertünk hintáján lengedezve. Ártatlan szórakozásomat az utcáról behallatszó elfojtott nevetések, kuncogások, röhögések kisérték, ami egyáltalán nem érdekelt, mert egy boldog ötévest mit érdekli a felnőttek viháncolása. Igy továbbra is hintáztam és énekeltem a dal refrénjét: - Sztálin boldog pulykaláááááb, Sztálin boldog pulykalááááááb. Szegény mamám, amikor megtudta, hogy Sztálin boldog új dalát ilyen emészthetővé tettem, igencsak megrettent. 1954-et irtunk, így a hinta átköltözött a kert eldugott sarkába. Hát ez volt korai zenei pályafutásom viharos éve.

Visszatérve a közelmúltba, az ötvenéves jubileumi ünnepségen egy kicsit újra gyermekek lehettünk. Megmutathattuk, hogy a hangunk nem kopott meg. Felemelő érzés volt együtt lenni a régi ismert diákokkal és az újakkal. A próbák nagyon jó hangulatban teltek, de az ünnepi előadás mindent felülmúlt. Felejthetetlen élmény volt.

Ennyit tudtam magamról és magunkról írni visszaemlékezések közé rejtve az önéletrajzot. Üdvözlettel és szeretettel küldi mindenkinek

Tóth Kriszta