Vagyok... bár nem gondoltam, hogy egyszer majd "írással" is belépek. Sokáig úgy éreztem magam, mint, aki leselkedik csak és hallgatózik, ahogy olvastam a leveleiteket. Mostani megszólalásomnak két oka van: az egyik, hogy a honlapra feltett képek - melyekből nem sok van meg nekem - óriási hatással voltak rám, a másik pedig, hogy Búza Mari emlitette Rózsi nénit (Koltai(y)né, úgy emlékszem), akinek  mostanra is megmaradt (úgy érzem) jó fogalmazási képességemet, ill. jó magyar helyesírásomat köszönhetem. Életem legjobb magyartanárnője volt, gyakorlatilag mindent, amit tudok, neki (és édesanyámnak) köszönhetem. Igen, ilyen a "de viszont" is.

Múltbeli magamról annyit, hogy soha nem éreztem magam jól a Lórántffy-ban. Ennek oka: III-ban kerültem közétek. Az első ének óra Csik Miki bácsival  rémálomként maradt meg a számomra. Dallamírás volt a röpdolgozat tárgya. Kaptunk egy tök üres lapot, ő lalázott, majd utána csönd. Ti mindnyájan elkezdtetek vadul dolgozni, én meg nem is értettem, hogy mit kell csinálni. Ti szépen meghúzkodtátok a kottasorokat,én pedig zavartan nézelődtem. Na, hát így indult. I-be Pécelen, II-ba  Bp-en a Kosciusko Tádé u-i iskolába jártam. Édesapámnak nem lehetett állása, kuláknak minősítették, az Országos Fordítóirodának csinált három nyelven fordításokat eseti megbízások alapján, anyu dolgozott csak, ő középiskolai énektanárnőként kottát másolt, később kottagrafikus lett, maszekul meg Kodály (mostanság így mondanánk:) személyi titkára volt. Neki is sokat dolgozott, műveit tette át kézírásból nyomtatható formájú kottába, rendezte az iratait, stb. Ha a gyerekkoromat visszaidézem, csak arra emlékszem, hogy nálunk mindig égett a kislámpa, ami mellett anyu dolgozott. A Rákosi időkben gyakorlatilag ő tartotta el az egész családot.

Az I. kerületből, a Tigris utcából jártam be minden nap a 18-as villamossal a Lórántffy-ba. Emlékszem arra a borzasztóan nehéz télikabátra, amit a disszidált unokabátyám itthon hagyott kabátjából csinált nekem valaki a családból + a táska. Úgy izzadtam a leghidegebb télben is, mire beértem az osztályba, hogy csodálkozom igy utólag, hogy nem kaptam tüdőgyulladást. Oltai Kati és néha Zempléni Mari volt az utitársam. Zongorázni nem nagyon szerettem, nem is voltam ügyes.  Az egészben csak az éneklést szerettem. Abban az időben rengeteget fájt a  fejem, és egy szemészdoktornő kitalálta, hogy kell nekem állandó viselésre egy szemüveg. Na, azzal minden reggel nekimentem egy villanyoszlopnak, ami szürkére volt festve. Száz szónak is egy a vége, nem voltak azok az évek túl sikeresek a számomra. Mivel otthon ún. "jó gyereknek" neveltek, igencsak meg kellett magam erőltetnem, hogy engedve a betyárbecsületnek, én is nekirugaszkodjak azon az elhíresült április 1-én és lemenjek Veletek a Városmajorba. Az igazgatói rovót megelőzően otthon rögtön aznap megmondtam, hogy mi történt, ki is kaptam érte rendesen. Nem tudunk semmit Jánosi Rózsáról és Lenz Erikáról? Nyolcadikosok lehettünk, amikor felmentünk az iskola padlására, ahol életemben először láttam pornó fényképeket, amiket természetesen a visszamaradott agyammal nem is igen értettem, de úgy emlékszem, hogy ők ketten segítettek nekem ezen képeken keresztül a felvilágosodásomban. Milyen érdekes. Nem úgy emlékeztem magamra, mint, aki a második, harmadik legkisebb, de a fényképeken látom, hogy Szúnyogh Márti után majdnem rögtön én következtem.

Egy érdekesség, hogy milyen is az emberi agy: idén nyáron volt a CIB Banknak egy éfordulós megemlékezése műsorral egybekötve, aminek a moderátora Galkó Balázs volt. Szünetben egy büféasztalt támasztott,  én nagy levegőt véve odamentem hozzá és bemutatkoztam. Az ő reakciója nem a meg-vagy felismerés volt (ennyi év után nem is csoda!), hanem  rögtön rávágta: Tigris utca 10.  Hát ez van. Minden esetre nagyon jópofa volt.

Elég hosszú idő telt el azóta, hogy passzív résztvevője vagyok a "Lórántffy-sok" levelezésének, gyakorlatilag azóta, hogy Belcsi rátette a címemet a listára. Néha bosszant, néha boldogságot jelent ez a kis kapcsolódás a múlthoz, amivel ilyen aktivan mint Ti - bármennyire is rosszul hangzik - én nem tudok foglalkozni. Úgy alakult az életem, hogy a mindennapok kihívásai nem nagyon teszik lehetővé a Veletek való találkozásokat. Röviden rólam:

Érettségi után, a max. pontszámmal, helyhiányra való hivatkozással (háttér: kuláknak minősített apa) nem vettek föl a Ker. és Vendéglátóipari Főiskolára. Az érettségi évében a Szilágyi Gimn. igazgatónője "nem talált még eléggé érettnek" ahhoz, hogy kimehessek édesapám Münchenben élő, volt svájci iskolatársához a német nyelv tanulása céljából, meghívásra két hétre. Fellebbezésemre a BM egy munkatársa fogadott kihallgatásra, és kikérdezett, honnan következtetek én arra, hogy ez a müncheni barát majd képes lesz nekem azt a életnívót biztosítani, ami itt nekem Magyarországon a szocializmus nyújt. (l967-ben!) Sajnos ezt a pasit nem tudtam meggyőzni, így erről lemaradtam.Elhelyezkedtem a Tigris utcához közeli MTI-ben, ahol először a sokszorosítóban kezdtem dolgozni, majd egy hónap után már a pénzügyi osztályon voltam, a fizumat jól megemelték, jártam esténként még a Szilágyi Kamarkórusba (Katanics), a Rigó utcába (francia) + készültem az ELTE jogi karára, mert úgy gondoltam - családi biztatásra -, hogy ügyvédnek alkalmas leszek.Sajnos a szóbeli felvételin (a "kékfényes" Szabó László felesége volt a felvételiztető irodalomból) egy akkori szerelmi csalódás átalvatlan éjszakái miatt valószínűleg, egyetlen egy Mikszáth regényt nem tudtam felidézni, csak azzal foglalkoztam, hogy a velem szemben, az ablak előtt ülő Szabóné háta mögött az ablakpárkányon hány galamb van, és azok mit csinálnak. Csúfos volt! Többet nem próbálkoztam, letettem a fr. felsőfokú kker. anyaggal bővített vizsgát, és átmentem a Mineralimpex-be idegennyelvű levelezőnek.

Amikor a német felsőfokú vizsgára készültem, atájt volt alakulóban a cég bécsi vegyesvállalata, és rengeteg e témába vágó anyagot fordítottam. A főnöknőmnek elárultam a szívem vágyát, hogy én majd ott, Bécsben szeretnék ennél az új vegyesvállalatnál dolgozni. Hangos kacajra fakadt, ami igen rosszul esett, de én tántoríthatatlan maradtam. A vége az lett, hogy 1977. május 26-án életemben először átléptem a magyar határt nyugat fele. El nem mondhatom, milyen furcsán jó érzés volt ezt megélni, a családom sem hitte el, hogy ez valós. Először a színvilág különbözősége tűnt fel, a záróvonalak sárgák, a gyárak építményei kékek, pirosak, az építkezések tiszták, az utcák tiszták, minden csillog, az itthoni általános porosság és szürkeség után. Három hónap próbaidő után véglegesítettek, hazajönni ritkán, csak külön engedéllyel lehetett, és ha igen, akkor mindig jelentkeznem kellett az itthoni cég MŰSZAKI OSZTÁLYÁNAK VEZETŐJÉNÉL, aki beugratós kérdéseket tett föl: Szoktam-e munkaidőn túl osztrákokhoz fölmenni, esetleg zenét hallgatni, stb. (bélyeggyűjtemény-nézés után már nem érdeklődött), milyen a légkör, stb. Kint beiratkoztam a Közgázra, két szemesztert elvégeztem, aztán 1981-ben hazajöttem, itt estin a Külker. Főiskola üzemgazdász szakán diplomáztam. Közben a Mineralimpex-nél dolgoztam, aztán átmentem a Külker. Minisztériumba, a Vegyipari Osztályra, szegény Gombocz Zoltán(korán meghalt, fiatalon) volt a főnököm, megbecsültek. Kaptam egy ajánlatot egy képviseleti iroda vezetésére, azt csináltam utána, de rá kellett jönnöm - egy idegösszeroppanás hatására -, hogy én nem tudok embereket irányítani.

Mikor már mindenki munkáját én csináltam, akkor szakadt el a cérna. Férjem kijelentette: "kiveszlek a munkából". Ez azóta is a fülemben cseng, mert gyakorlatilag onnan "kivett" és egy másikba "betett". Egy egyéves betegállomány után saját céget alakitottunk, annak voltam (vagyok) a vezetője és a dolgozója is. Valahogyan ezt a kettőst jobban alakítom, itt soha nem fordul elő, hogy a vezető kér valamit a beosztottjától, és az nem teljesít. 1996-ban a kárpótlási idők után kaptam édesapámtól 5 ha földet Pécel külterületén ajándékba. Ez elindított bennünk valamit és merészen belevágtunk valamibe, ami az életformánk, az én tevékenységem, gyakorlatilag az egész életünk teljes megváltozását jelentette. A területet körülkerítettük, áramot bevezettettünk, kutat furattunk, végül 2000-ben kiköltöztünk ide a külterületre, a baráti körünk legnagyobb megrőkönyödésére. (Azóta változtattak a véleményükön, és ők is törekszenek Bp-ről kifele.) Miután a Törökvész utcai lakásunkat eladtuk, 1 évig "homeless"-ként vándoroltunk egyik rokoni lakásból a másikba, egy időben Balatonalmádiból jártunk föl naponta dolgozni, totál kimerülés volt, de megérte. Én most, egy féléves tanf. után "aranykalászos gazda" vagyok, és a hétköznapok felében a mg-gal , a másik felében cégünk dolgaival foglalkozom. Férjem megmaradt "külkeresnek". Ha a falugazdászhoz megyek és ott a többi gazdával találkozom, nem teszek magamra kölnit, ha este egy fogadásra kell menni, ott pedig nem kell, hogy látsszon rajtam a "paraszt" mivoltom. Ebben a kettősségben élek, közben majd minden évben végzek vmi tanfolyamot, számítógépeset, növényvédőszereset, leghőbb vágyam a sok tennivaló miatt már biztos nem fog teljesülni, mert a jogi egyetemet ennyi minden mellett már nem fogom elvégezni, de vigaszom, hogy férjem nagyobbik lánya ügyvédjelölt, itt majd kicsit e téren is kiélhetem magam. Talán...

Az egészet azért írtam, hogy ne vegyétek zokon, hogy nem nagyon tudok egy kávéra beülni (Juti) senkivel sehová, mert emellett még van az embernek családi teendője is (édesapám meghalt idén szeptemberben, most már nagyon hiányzik, a nagynéném szellemi leépülés miatt nem maradhatott egyedül a bp-i lakásában, eladtuk a lakását és építettünk neki 2 hónap (!) alatt itt nálunk egy 40 m2-es kis házat, tegnap költöztettük át, okt.l-től nálunk lakott, most lesz 85 éves), de nem sorolom tovább, hisz ez mindenki számára ismerős.

Az egészből, amit leírtam , az is kiderül, hogy a mai gyerekek nagyon sajnálnivalók, mikor igen korán már tudniuk kellene, hogy mik szeretnének lenni. Mivel én rájöttem elég hamar, hogy - ugyan szerettem volna - énekesnő nem lesz belőlem, és semmi elképzelésem nem volt magam felől, ezért is alakult az életem úgy, ahogy. De nem bánom, élvezem a sokszínűséget, feldob.

Most visszaolvasva az eddig leírtakat, látom , hogy nem röviden, hanem hosszan írtam magamról, ezért elnézést, de hátha ez az iromány pótolja azt, hogy soha sehova nem megyek, ahol Veletek lehetnék.

 
Békés, szeretetteljes Karácsonyt és boldog új évet kívánok Nektek

Duliskovich Kati