Válogatás az évfolyam levelezőlistájára beküldött levelekből. Zentai Sári bővebb, illusztrált szöveggyűjteménye ugyanebből az anyagból válogatott, elsősorban Rózsi néni számára. A levélgyűjteményhez kattints ide.
______________________________________________________
Gál Éva: Kodályról az az élményem, hogy rettentően készültünk a látogatására, és a tornateremben összegyűltünk, énekeltünk neki, és mielőtt a a koronát tettük volna fel a műsorra a Lengyel Lászlóval, amit nagyon szerettünk, Kodály felugrott, hogy ő most elmegy, mert már eleget énekeltünk, majd berekedünk, ha ennyit használjuk a hangunkat. És alig tudtuk visszatartani, hogy csak még ezt az egyet hallgassa meg. (Én annyira dühös voltam rá, hogy nem is emlékszem, hogy végül meghallgatta-e, vagy kiviharzott, és csak magunknak énekeltük-e el) Meg kell mondjam, nem lopta magát a szívembe ez a hús-vér Kodály.
______________________________________________________
Forrai Juti: Most jutott eszembe, egyszer Kodály jött hozzánk és engem küldtek elé egyedül, kisérjem be és vigyázzak rá, mert nagyon rozoga volt már. Aggódva az állapotán, megpróbáltam a legrövidebb úton bevinni az iskolába a koleszba. Ezért az alsó bejáraton vittem, ahol lent a konyha volt, bűzös, mosogatólé szagú, kis csigalépcsőn vezettem fel, szegény bátortalanul megkérdezte: “jófelé megyünk, biztos?”, én rávágtam: “Ne tessék aggódni, ez a legjobb út”. Szerencsésen hamar felértünk, de az Irma néninek volt egy-két keresetlen szava hozzám.
______________________________________________________
Faragó Juli: Kodállyal kapcsolatban: talán azért viharzott el mindig olyan hamar, mert zavarban volt. Neki sosem volt gyereke, valószínűleg nem tudta hogyan kell velük bánni. Arra emlékeztek-e, amikor a lakására mentünk énekelni, akkor csak egy páran voltunk, a Köröndön, akkor még a Mimi nénivel élt. Egy másik emlékről irnék, amiről eddig senki sem "beszélt". Emlékeztek a dunaujvárosi koncertre, egy művelődési ház vagy ilyesminek a szinházában léptünk fel, nekem hatalmasnak tűnt a szinház, de lehet, hogy csak gyerekszemmel nézve, egyébként a Miki bácsit is óriásnak tudtam annak idején, úgy tűnt, hogy magasabb, mint az átlagos férfiak!
______________________________________________________
Pechán Rudi: Igen, a (ma már Kodály) Köröndön én is ott voltam (végre valami, ami azt mutatja számomra, hogy én is veletek jártam, mert hogy a fotókon sem látom magam). Tán nyolcan-tízen lehettünk? Azt hiszem Irma nénivel mentünk és Mimi néninek volt szülinapja. Arra emlékszem, hogy nagyon sötét volt az egész lakás, sűrű függöny, nagy süppedős fotelben ült a széles asszonyság, Mimi néni, Kodály magas szikár termetével ott téblábolt körülötte. Arra nem emlékszem, mit énekeltünk. Utána talán még egy kis kakaót és kalácsot is kaptunk?
______________________________________________________
Cagi: Kodályt én úgy őrzöm, hogy messziről, hidegen szerettük, Ő is minket. Büszkén vártuk, de tartottunk tőle! Emlékeztek, mindig hozott valamit a gyerekeknek, olyan igazi ruháskosárban hozták be a suliba a kekszet és cukorkát, amikor jött látogatóba, és elég hamar el is viharzott. De a 80-dik születésnapját az Erkel Színházban ünnepeltük. Csak arra emlékszem, hogy Kodály már az új asszonnyal volt ott. A jobb oldali első páholyban voltak végig megvilágítva. Nem csak mi ünnepeltük, más kórusok is felléptek, felnőttek is. A zárókép pedig az volt, hogy a színpad tele volt az összesített felnőtt kórusokkal, mi gyerekek pedig a nézőtér soraiban a székek előtt álltunk az ott ülők előtt. Arra már nem emlékszem, hogy mit énekeltünk. Csak arra emlékszem, hogy a Csenki Imre bácsi vezényelt, az akkori Állami Népi Együttes kórusának vezetője. Ezt az emléket Ő maga is sokáig emlegette, lévén jó barátja volt az édesapámnak. Sajnos már egyikőjük sincs itt velem.
______________________________________________________
Gál Éva: Azt hiszem, a Forr a világ bús tengere ó magyar-t énekeltük közösen a felnőttekkel.
______________________________________________________
Kósa Marci: Harmadikos voltam. A Zúgnak a gépek az öntödében-t tanultuk, és Bors Irma tanárnõ azt mondta, aki többféleképpen is jól elszolmizálja, az ötöshöz csillagot is kap. Én tízféleképpen szolmizáltam, tízcsillagos ötöst kaptam. Szirányi Gabi néni késõbb megkérdezte, hogy lehet valamit tízféleképpen szolmizálni? Én meg csodálkozva néztem rá: pont egy zongoratanár kérdez ilyet, aki minden skálát és hangnemet hivatalból ismer? Hiszen a hangnevek és szolmizációs szótagok között szoros analógia van, és egy egyszerû dallamot a zongora bármely billentyûjérõl el lehet kezdeni. Ezt a zenészek transzponálásnak hívják. Szolmizálva is lehet transzponálni.
Szóval "csak" tíz volt a csillag, nem tizenhét. De Irma néni nem követelt ennyit senkitõl, éntõlem indult el az az ötlet, hogy nemcsak kézenfekvõ, hanem "egzotikus" hangnemekben is lehet szolmizálni. A "fí", "dí", "szí", "rí", "lí" még könnyen ment, a "ta" és a "ma" is, de a "la", "ra", "sza" használatát már igyekeztem elkerülni, a "nyí"-rõl, "tyí"-rõl, "da"-ról és "fa"-ról nem is beszélve. Most már persze valóban tizenhétféleképpen tudnám szolmizálni, magamban sokszor meg is teszem.
Hogy jön ki a tizenhét? A kvintkörbõl kell kiindulni, ezen a pentaton hangjai öt szomszédos hangot jelentenek, pl. dó, szó, ré, lá, mí. A szolmizáció lehetõségei korlátozottak: a "fi-í" meg a "ta-a" éneklése nehézkes, mert egyetlen hangon belül két szótagot kellene énekelni. Így a kvintkör huszonegy hangra szorítkozik (hét alap-, hét leszállított és hét felemelt hang), ebbõl le kell vonni a pentaton kvintkörön - szélsõ hangjai közötti távolságot, azaz négyet.
A tízféle szolmizációért persze "csak" kilenc csillag járt volna, ezt néhányan szóvá is tették, mert "egy" szolmizáció kötelezõ volt. De akkor már be volt írva a tíz csillag. Úgy gondolom, hogy a tíz szolmizáció ésszerû kompromisszum volt aközött, hogy bizony nagyon szerettem brillírozni, meg aközött, hogy azért az egész énekóra ne csak rólam szóljon. Ezek után megkérdezhetné valaki, ilyen tehetséggel miért nem lettem zenész? Erre azt válaszolom, hogy ez nem igazi zenei tehetség, ez a zene matematikája.
______________________________________________________
Fencsik Gábor: Csík Mikiről hasonló a véleményünk Zolival - bár volt egy epizód, ami maradandó sebet hagyott bennem. Egy szép nap működésbe léptek a hormonok, mutálni kezdtem, es az egyik énekkari próbán megcsuklott a hangom. Csík Mikinek rendkívül éles hallása volt: azonnal tudta, mi történt, és ki volt a bűnös. Lekopogta a kórust, a beállt csendben rám mutatott, és intett a kezével: ki innen.
Ez nagyon fájt: a nyilvános megaláztatással egybekötött kiűzetés az édenkertből, ennyi év után. A kórust nagyon szerettem, ez volt számomra a lorántffys évek fénypontja. Az un. szocialista nevelési elvek közösségi embert akartak faragni belőlünk, de én irtóztam minden kollektivitástól - kivéve a kórust. Es zeneileg is ez volt a fénypont. Ma is teljesen elérzékenyülök, ha a kórusra gondolok. Mit kerülöd-fordulod az én házam táját? ... Gyűjtik a csordákat, csingilingi-lánga ... Karahéja héja, kilenc pipénk híja! Vagy: Hej, a leány drága, száz forint az ára! Micsoda kéj volt belevágni ezekbe a kórusokba - még ma is libabőrös leszek, ha erre gondolok. Vagy a Cipósütés végén, a diminuendo: eszi - szedi - eszi - szedi, és a végén a forte: eszi! - szedi! Vagy a gyönyörű disszonanciák a Bolyongásban (Vad erdőben járok, járok éjszaka...). Ezek zseniális dolgok voltak: a groteszk, ravasz egyszerűségük Örkény egyperceseire hasonlít leginkább. Persze sok bárgyu, "előre pajtás"-jellegű klapanciát is énekeltettek velünk, de a Bartók-kórusok kárpótoltak mindenért.
Amikor Csík Miki kirúgott, akkor persze közönyt mímeltem - legalább focizhatok énekkari próba helyett - de nagyon fájt, hogy vége lett, és ilyen csúnyán lett vége.
______________________________________________________
Gál Éva: Magamat nem ismerem fel, mert nem is tudom, hogy éppen hegedültem-e vagy énekeltem, mindkettővel állandóan gondot okoztam a karmestereknek. Friss Gábor bácsinak is és Miki bácsinak is. Rólam nevezték el a híres Gál-féle szűkitett kvintet, és miattam kellett sokszor egyenként elénekelni az egész szólamot, hogy kiderüljön, hogy ki a hamis. És a hegedűmmel is elég sok zűrt kavartam magam körül, mert nagyon utáltam gyakorolni. De a zenekarban játszani és a kórusban énekelni, az egy csoda volt számomra is. Egy kicsit persze jobban szerettem volna, ha szólót énekelhettem volna, mint a Zempléni Mari, meg a Vadász Ági (?) (nem emlékszem biztosan a nevére, fölöttünk járt, és gyönyörű alt hangja volt) de rajtam kívül mindenki azt gondolta, hogy nincs elég szép hangom ehhez.
______________________________________________________
Forrai Juti: Én is emlékszem minden dalra, nótára, madrigálra, a Didergő királyra, a zeneakadémiai szereplésekre, népitáncra, menüettre, mert az is volt a végén. Csik Miki esküvőjére nászajándékokat gyűjtöttünk az Erna nénivel, fedő, fakanál, egyéb konyhai fontosságok. Emlékeztek, amikor a padlástér még igazi padlás volt, milyen félelmetesnek tűnt, csak később váltak zenetermekké. Addig a zeneórák, legalábbis a hegedű a Pechán Rudiéknál voltak a Hermann Ottón. Dullien Klári néni, aki járt a Zsámbokiékhoz - a Grillus gyerekek nagypapája, aki a Perényi Miklóst fedezte fel.
______________________________________________________
Belia Anna: Az elmúlt hetekben Szófiától Genfig sokfelé jártam, és utazás közben sokat gondoltam azokra az évekre. Például, hogy én miért is mentem a Szilágyiba, nem a Móriczba. Pedig Miki bácsi még családlátogatáson is volt nálunk, hogy meggyőzze a szüleimet. A szüleim azonban rám bízták a döntést. Ugye emlékeztek arra a nyolcadikban elkövetett április 1-jei tréfának szánt kollektív bűnünkre, amikor a tanítás elől a Városmajorba szöktünk? Utána példás büntetést kaptunk mindannyian, de én és Duliskovich Kati még külön büntetésként azt is, hogy nem képviselhettük az iskolát a budapesti döntőn az énekduónkkal, ahová pedig már különféle selejtezők után bekerültünk. Mind a ketten kacsintgattunk a zenei pálya felé, Katinak gyönyörű alt hangja volt. Ezen az igazságtalannak érzett büntetésen úgy felbőszültünk, hogy nem akartunk tovább a Lorántffy közelében maradni. Akkor azt is érzékeltük, hogy Miki bácsi egyáltalán nem értett egyet Friss Gáborral, aki eldöntötte, hogy nem adja meg nekünk a lehetőséget. Az ügy kettejük közti rivalizálás volt, és ez rajtunk csattant. Akik zenészek lettek, tudják, hogy milyen gyakran vetélkednek egymással a zenetanárok tanítványaikat eszközként használva - ez is ilyesmi volt. Én később még sokáig tanultam énekelni, de a világ nem vesztett egy Callas-t bennem. Mikor egyszer fölmerült, hogy felvételizzek a Zeneakadémiára, meghallgatott egy híres énektanárnő, Fábry Edit, aki ajakbiggyesztve csak ennyit mondott: "Nagyon ügyes vagy, kedvesem, és muzikális, de lírai szopránnal Dunát lehet rekeszteni". Akkor én már francia-spanyol szakos bölcsészhallgató voltam, és azt gondoltam, hogy inkább leszek jó franciatanár, mint közepes énekes. Hozzátartozik, hogy franciát is alig tanítottam, leghosszabban talán két évig, mikor New Yorkban éltünk, hogy ne kelljen a gyerekeim méregdrága tandíját kifizetni az elegáns manhattani magániskolában.
______________________________________________________
Fencsik Gábor: Életem első pénzét, amit magam kerestem, a Lorántffynak köszönhetem. Egy tévé-műsorban léptünk fel zenei betét gyanánt, valamikor a magyar televizió indulása idején. Egy hattagú lorántffys mini-kórus tagja voltam. Színes gimnasztyorkában léptünk fel - minden gimnasztyorka más színű volt, bár ez a fekete-fehér televizióban nem volt látható. A Gyorsan száguldó hü-űs patak partján / ülök némán és elnézem éééén... kezdetű orosz népdalt énekeltük. Én, mint alt, buzgón terceltem; ahogy befejeztük, a pénztárhoz irányítottak, és kifizették nekünk a tévészereplőknek járó busás gázsit: fejenként száz forintot. Alá kellett írni valami elismervényt, és a kezembe nyomtak egy vadonatúj, ropogós százforintost. Soha életemben nem éreztem olyan gazdagnak magam - se azelőtt, se azóta.
A második televiziós fellépésünkért még magasabb gázsit kaptunk. Talán a hangszeres játékosok tarifája magasabb volt. Itt nem volt gimnasztyorka: egy Händel-áriát adtunk elő, öt- vagy hattagú kamarazenekari kisérettel, én játszottam a cselló-szólamot. A Händel-darab cime Béke-ária volt. Ez egy hatalmas, lassú barokk ária, tele trillákkal es appoggiaturákkal, csak két-három lány volt az iskolában, aki egy ilyen komplikált szólót el tudott énekelni. Az énekes talán Csengery Adrienne volt, bár ebben nem vagyok biztos. Én távolról sem voltam sztár-csellista, de ez egy egyszerű continuo szólam volt, erre jó voltam én is. Itt már gyakorlottan masíroztunk a pénztár felé, ahol újabb ropogós százasok ütötték a markunkat.
Ez az állítólagos Béke-ária aztán hosszú évekig furdalta az oldalamat. A dallama a fülemben volt (a Lorántffy egy életre megedzette a zenei memóriánkat) de képtelen voltam megtalálni. A katalógusok szerint Händel semmilyen áriát nem írt ezzel a címmel. Végül egyszer, évtizedekkel később elkaptam egy amerikai rádióműsorban - mint kiderült, az ária címe: Óda Anna királynő születésnapjára. Ehelyett a politikailag inkorrekt, royalista cím helyett valaki kitalálta, hogy Béke-ária, ebből biztos nem lehet baj. Az egész gyerekkorunk tele volt ilyen átverésekkel.
______________________________________________________
