Fencsik Gábor:   Hogy tényleg rossz lettem volna, azt nem tudom megítélni - bár lehet benne valami, mert az ellenőrző könyvem minden évben megtelt intőkkel, néha egy évben többször is.  Sőt, egyszer Friss Gábor "igazgatói dorgálásban részesitett" az ellenőrző könyv tanúsága szerint.  Hogy a "dorgálás" pontosan mit jelentett, arra nem emlékszem (se arra, hogy a hierarchiában a dorgálás az igazgatói megrovás alatt vagy felett állt; se arra, hogy mi bőszítette fel Friss Gábort ennyire).  Arra viszont emlékszem, hogy szörnyen unatkoztam az iskolában, mert folyton olyan dolgokat ismételtek, amit már elmagyaráztak egyszer.

A teljes képhez tartozik, hogy Amerikában még soha senki nem hitte el nekem, hogy gyerekkorunkban hátratett kézzel kellett ülnünk az iskolapadban.  A saját gyerekeim se hitték el, hiába győzködtem őket. Ugyan papa, már megint fantáziálsz, mondták a gyerekek, és egy idő után már magam is kételkedni kezdtem a dologban...
______________________________________________________  

Zentai Zoli:   Én Amerikában úgy adnám elõ a gyerekkori iskolámat, hogy tudjátok, mifelénk Magyarországon, Ausztriában, stb. az úgynevezett poroszos nevelés, katonai módszerek, börtön-módszerek uralkodtak. (Pl. hátratett kéz.) Én tanárként (most ez Z. Zoltán) ma is attól szenvedek, hogy naponta adminisztrálnom kell az osztályomban a két "hetest". Nekik kellene ugye "jelenteniük": Taváris ucsityelnyicá, já dakládivájú vám, sto szasztáv klásszá... - emlékeztek? Nálam maguk a gyerekek csodálkoznak, hogy én ma, 2005-ben miért nem kérek ilyen katonai jelentést! De térjünk vissza 1959-re! Nekünk Hilda néni (õrmesternõ) után Rózsi néni jelentette a felmentést a katonai módszerek alól. Hetedik-nyolcadikra már nem kellett felállnunk (korábban kellett!), ha szóltunk valamit, sõt, jelentkeznünk sem kellett. Az beszélt, akinek tényleg volt mondandója. Ez a pedagógia nemcsak az elõzõ évekhez képest volt felszabadulás, hanem demokratikusabb volt a mai bevett iskolai rendszerhez képest.

Amikor beültem a Móricz gimi padjaiba, úgy éreztem, hogy száz évet zuhantam. A tanár egy megemelt katedrán állt. Mi olyan padban ültünk, amiben a két szomszéd között egy elválasztó deszka volt. Tiszta kaloda. Ezt nem is folytatom.  Tehát az iskolánk pedagógiailag kiemelkedett a (börtön-) korszakból. Legalábbis a felsõ tagozatban. Felnõttnek tekintett minket Rózsi néni, Miki bácsi (róla ezt nem mind hiszitek el, de.), Huzella Éva néni (róla még szólok) és nekem külön szerencsémre (Kósa Marci tanúsíthatja) zongorából Finta Éva néni (Fráter Pálné). Mindez elsöprõ erejû statisztika, amit mi szeretetbõl kaptunk. Ráadásul mindez összefüggött a politikával, amibe ugyancsak beavattak minket. (Felnõttként.) Egy '56-os kompromisszum részesei voltunk. Pontosan tudtuk, hogy Bors Irma kidobott apáca, Csík Miklós nemrég tért vissza a kitelepítésbõl stb. Utánanézhettek Kodály Zoltán és Kádár János személyes levelezésében (publikus), ahol név szerint megemlítik ezeket a tanárokat.

(Egy betét: volt még egy ilyen politikai pillanat - kb. csak két nap - amikor összejött egy ilyen népi egység: 1968 prágai augusztusában a balatoni Móricz-táborban ilyen-olyan tanárainkkal együtt hallgattuk a bécsi rádiót nagy egyetértésben.)

Egy kirakat-iskolába jártunk, valahogy úgy, ahogy egy hajléktalan alszik egy bútor-üzlet kirakatában. Politikailag ellentétes gondolkodású tanáraink kompromisszumot kötve egységes tisztelettel (!) neveltek minket. Alig-alig volt megaláztatás!
______________________________________________________  

Fencsik Gábor:   Zoli hasonlata - a bútorüzlet kirakatában alvó hajléktalanról - találó, azzal a kiegészítéssel, hogy nélkülünk nem működött volna a bútorbolt.  Az iskola kirakat-intézmény volt, akár a bábolnai állami gazdaság.  Amikor a Magyarországra látogató Nagy Fehér Ember megérkezett az iskolába, akkor vele jött a kerületi oktatásügyi mufti, a minisztériumi főmufti és a pártközponti fő-főmufti a sleppjükkel együtt.  Ha mi leégünk a Nagy Fehér Ember előtt, akkor leég a tanári kar a kerületi mufti előtt, a kerületi mufti a minisztériumi főmufti előtt, a minisztériumi főmufti a pártközponti fő-főmufti előtt.  Itt tehát a diktatúra univerzális félelmi mechanizmusa  rükvercben kezdett működni, és az erőviszonyok kiegyenlitődtek.  A mi javunkra.  A hatalmi hierarchia egy kis szelete bizonyos mértékig függött tőlünk: ez biztosított a számunkra valamennyi védettséget, ezért vettek minket egyre inkább emberszámba.  Ez idővel egy önmagát újratermelő circulus virtuosus-t hozott létre: ha egyszer valakit emberszámba vesznek, azt később nem könnyű visszacsinálni.

Rózsi néni speciális eset: Rózsi néni nagyszerű, csupaszív ember, akiből teljesen hiányzott a korra jellemző uralmi-militáris attitűd.  És édes gyerekeiként szeretett bennünket.  Elég egy pillantást vetni az arcára a puszilkodós ballagási fényképeken.  De az Iskola, mint intézmény, mégis elsősorban azért vett emberszámba bennünket, mert függtek tőlünk. A Nagy Fehér Ember látogatása előtt néhány nappal az iskola megbolydult méhkashoz hasonlított.  A felnőttek kimerülten, az idegességtől reszketve és lihegve rohangáltak fel és alá: az arcukra volt írva a rimánkodás, hogy csak le ne égessük őket.  Ez az egzisztenciális függés egyfajta véd- es dacszövetséget hozott létre köztünk és a tanári kar között.  A véd- es dacszövetség pedig csak
kölcsönösségi alapon működik.
______________________________________________________  

Zentai Zoli:   Leírok sok olyan dolgot,amit tudatosan az általános iskolai neveltetésem eredményének tartok. Vajon Ti is éreztek hasonlót? Pl. sosem zavart, ha vendégek jöttek az iskolába, akkor és ma sem félek a szerepléstől, bármikor bekapcsolhatnak magnót, kamerát, nem izgulok, nem tiltakozom. Nagy embereknél (Menuhin, Sosztakovics) akkor és ma is azt figyelem, hogy szívesen ereszkednek le kicsikhez. Minél nagyobb embert hívok meg órát tartani az iskolába, annál készségesebb: "holnap jó lesz?"
______________________________________________________

Gál Évi:    Igen. Én is azt gondolom, hogy minket nagyon megtanítottak szerepelni. Méghozzá hirtelen szerepelni. De jó, hogy ezt említetted, mert nem tudtam, hogy ezt mások is így élik meg.
______________________________________________________

Frank Andris:   Tudjátok-e, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a Lorántffy Zenei utódját, a Kodályt a kerületi önkormányzat meg akarta szüntetni mint zeneiskolát, óriási mozgalom indult be az iskola megmentéséért. Még egy közös tiltakozó hangverseny is volt, ahol az iskola egykori diákjai is felléptek, például Zempléni Mari énekelt. Es ekkor Fencsik Gabi anyukája írt egy nagyon szép cikket az iskoláról a Népszabadságba. Talán ennek is volt köszönhető, hogy az iskola nemcsak megmenekült, hanem megerősödve került ki a csatározásból...
______________________________________________________

Fencsik Gábor:   Anyám 1956-ban írt először a Lorántffy zeneiről, a Magyar Nemzetben.  Az a Magyar Nemzet csak nevében volt azonos a mai Magyar Nemzettel. Anyám a Magyar Nemzetnél kapott állást néhány hónappal azután, hogy kipenderitették a Szabad Néptől 1955-ben, az egyik akkoriban szokásos tisztogatás során.  Nagyjából ugyanakkor, amikor Kornai Jánost és Kende Pétert is kirúgták a laptól, mint politikailag megbízhatatlan Nagy Imre-szimpatizánsokat.  A Magyar Nemzet akkori helyettes főszerkesztője Losonczy Géza volt (ez is egy Lorántffy-nexus).  

Anyám 56 szeptemberében készített riportot a Lorántffyban, és az iskola annyira megtetszett neki, hogy azonnal kivett engem a Sziget utcai általánosból - az iskolaév már javában tartott - és elvitt felvételizni Bors Irmához.  Bors Irma elénekeltette velem a Hídló végén, palló végén karikás táncot járnak... kezdetű népdalt, és fel voltam véve.  Így kerültem a Lorántffyba a másodikos év elején, néhány héttel az októberi sajnálatos események előtt. Anyukám hajlamos volt az impulzív döntésekre.  Huszonhét éves volt akkor, fiatalabb, mint a lányom ma.
______________________________________________________

Gál Éva:   Nekem az jutott eszembe, hogy nyolcadik végén letutajoztuk az ellenőrző könyveinket, hogy így megússzuk az (ellenőrző) könyvégetést. Emlékeztek? A tutajt égő gyertyákkal körberaktuk, és elengedtük a Dunán. Ha jól emlékszem, pont valamelyik híd fölött bocsátottuk vízre, és lehet, hogy így nagyon hamar elnyelte valami örvény. Erről a Fencsik mama írt egy pár sort az ujságba, és én úgy éreztem akkor, hogy mi akkor most világhíresek vagyunk.
______________________________________________________