Kövendi Bence:   Csodállak benneteket, hogy ennyi idõtök van, én elolvasni is alig gyõzöm, nemhogy bekapcsolódni. De most itt a hét vége, és eszembe jutott, hogy tulajdonképpen életem egyik fõ sikere maga a kb. 180 cm-es Frank András. Történt ugyanis, hogy gyakori vendégeskedéseim egyikén Andris mamája ott marasztalt náluk vacsorára. Én persze, habzsolva a nálunk soha az asztalra nem kerülõ finomságokat jó ízûen falatozni kezdtem. Siri eleinte sanda pillantásokat vetve rám, végülis követte a példámat és õ is jól belakmározott, ami csak számomra volt természetes. Az egész család ámulva nézte, hogy végre jól eszik ez a gyerek. Õ ugyanis fél fejjel maradt el az osztályátlagtól, amit a szülei elsõsorban az étvágytalansága  számlájára írtak. Így lettem hát "elõevõ" Frankéknál a Szilágyi Erzsébet (akkor tán még Malinovszkij) fasori házban. Egy jó darabig rendszeresen jártam fel hozzájuk suli után ebédelni, hogy az én társaságomban a vézna fiacska hozzászokjon a "nagy zabáláshoz". Ebben persze egy kicsit az is benne volt, hogy Frankék tudták jól, hogy nálunk abban az idõben zsíroskenyéren kívül más nemigen volt. A befolyásos ügyvéd Frank papa pedig hiába buzgólkodott azon, hogy ötvenhat után börtöntöltelékké vált anyámat kiszabadítsa, így ezen a módon is megpróbáltak segíteni rajtunk. A siker pedig az, hogy Siri barátom idõközben szép nagyra nõtt, most õ vert rám fél fejhosszt. Hát, ha valami sikerült életemben, ez az "elõevés" mindenképpen azok között lesz nyilvántartva.

 
Apropó, segítség. Mint tudjuk, iskolánk vagy fõleg osztályunk csupa "vonalas" szülõ gyerekeibõl állt. Hogy mégis az ötvenhat utáni idõkben mennyi segítséget, szeretetet kaptam, kaptunk, arra máig hálás szívvel gondolok vissza. Pátkaiéknál például, ahol a papa menõ szülész-nõgyógyász volt, mindennapos vendég volt a Boy-szolgálat, akik hozták a betegek hálapénzét helyettesítõ, akkoriban divatos Csemege kosarat. Ebben volt minden földi jó, amibõl Pátkai bácsi kivette a maga Lánchíd brandyjét vagy Mecseki itókáját, majd átirányította hozzánk a maradékkal a boy-futárt. Így éltünk néha fejedelmien a nagy nyomorúságban. De még a Tömpe szülõk részérõl is érzékelhetõ volt némi bújtatott együttérzés, minden normális várakozás ellenére szaporodtak a meghívások mindenféle kakaós-kalácsos gyerekzsúrokra, sõt Tömpe papa rendszeresen megengedte, hogy amíg õ sétál, addig a kincstári Chevrolet-val furikáztassuk magunkat az iskolába. Tömpe mama, aki egy rendkívül bájos, csinos asszony volt, rettentõen kedves volt hozzám. Lehet, hogy õk már akkor sejtették, hogy a kommunista hatalom nem tart örökké?

De emlékszem arra is, hogy mi segítettünk. Híre jött valamikor, hogy Pechánék, ahol már isten tudja, tán 4-5 gyerek volt, télvíz idején nem jutott mindenkinek cipõ, hogy iskolába menjenek. Erre elkezdtünk cipõt-ruhát gyûjteni. Mi, Kövendiék is hozzájárultunk a gyûjtéshez egy-két ócska cipõvel, mire kihúztam magam, hogy tulajdonképpen mi gazdagok vagyunk, ha van nálunk is szegényebb.
______________________________________________________  

Fencsik Gábor:   Én tudtam Bence bebörtönzött anyukájáról, és feltételezem, hogy más is tudott róla.  De az iskolán kívüli és az iskolán belüli dolgok élesen különváltak egymástól; az iskolában ilyesmiről nem esett szó.  Nekünk, gyerekeknek megvolt a magunk autonóm társadalma, ahol az emberek és dolgok eszmei értéke független volt a felnőttek társadalmától.  Például téged, Bence, az év végén hamarabb elengedtek az iskolából, mint a többieket, mert amikor elkezdődött a vitorlás szezon, neked lenn kellett lenned a Balatonon.  Hogy ezt hogyan sikerült elérni, azt nem tudom; de hidd el, a számomra ez akkor sokkal nagyobb és kivételesebb privilégiumnak tűnt, mint a fekete állami Chevy Pufiéknál.  Nem állítom, hogy tényleg nagyobb privilégium volt; csak megpróbálom visszaidézni, hogyan festettek ezek a dolgok egy 10-12 éves gyerek szemszögéből.  (Azt csak később tudtam meg, hogy Amerikában a Chevrolet egy proli-autó -  a  pártállam bizonyára ebben is szolidáris volt a pauperizált amerikai proletariátussal...)

Másfelől mai szemmel mindenki szegény volt akkor, a vonalasok és kevésbé vonalasok egyaránt.  Senki se utazhatott, mindenki ócska göncökben járt, senkinek se volt pénze, senki se evett igazán jól - ezért volt később, a hatvanas évek elején akkora szenzáció a Bella Italia a Váci utcában, hogy Pufi még negyven év múlva is emlékszik a milánói makarónira, amit ott ettünk.
______________________________________________________  

Forrai Juti:   Bence, semmilyen családi részletet nem tudtam rólad,  csak mindig jó fejnek tartottalak, megfontoltnak, egy kicsit visszahúzódónak. Hogy Pátkaiék és a Pufiék jobban éltek, az ritkaság volt, mi és a többiek nagy része ugyanúgy éltünk, azt hiszem.  Heti 3 x grízes tészta, (iszonyú volt) vajas vagy zsíros deszka, édesség pedig tejben gríz, vagy grízes puding. Palacsinta, mákos tészta, krumplis nudli. ha ritkán csirke volt, mivel én voltam a legkisebb a családban, a szárnya jutott. Ma is azt szeretem a legjobban a csirkéből. A nagyok a jobb részeket kapták. Ruháinkat a mamám varrta, és mivel az egyforma ruhák testvéri divatja dívott, így módomban volt minden fazont 4 évig hordani, kettő a sajátom, kinövés után a nővéremét. Új göncre nem is emlékszem, hogy valaha is kaptam. Cipőből viszont csak egy volt, elsőben az is csak drapp, de Pufi leöntötte téntával, a mamám pedig vett az akkor csak egyféle kapható bordó cipőfestéket. Így bordó cipőt hordtam az enyhén sötétedő tintafolttal együtt.
______________________________________________________  

Frank Andris:  Az akkori szegénységről: nálunk odahaza mindig azt sugallták, hogy minekünk egész jól megy, es Bence levele ezt megerősíteni látszik, mindenesetre én mindig elégedett voltam. Az is igaz persze, hogy a szüleim a munka után odahaza minden nap késő estig püfölték az írógépet, hogy fordítással, másolással kis kiegészítéshez jussanak. Bosszantott is az állandó zaj, de sosem mertem szólni (aminek immár nem győzök eléggé örülni).

Egyetlen nagy fájdalmam volt, de ez még ovodásként, hogy nem kaphattam háromkerekű biciklit, pedig nagyon igyekeztem jo kisfiú lenni.  Emlékszem továbbá, hogy a kilukadt gumilabdáimat a papám mindig elvitte valami mesteremberhez megragasztatni, a suszternél is gyakori vendégek voltunk. Kezembe került  1954-ből a papámnak egy levele, amelyben a vidéken levo mamámnak irja büszkén, hogy kétszer egymás után is zsiros kenyér helyett vajas kiflit tudott adni nekünk uzsonnára az iskolába. Az ötvenes évek végétől pedig már tényleg jó helyzetben voltunk: lett televiziónk, ötödikben biciklit kaptam, nyolcadikban magnót. Lantos Ivánnal másoltunk egymástól Beatlest…
______________________________________________________  

Kövendi Bence:   A szegénységben nem is a zsíroskenyér volt a rossz, hiszen ma is összefut a nyál a számban egy jó nagy szelet friss zsíros kenyér felidézésekor (pirospaprikával, hagymával), amit sajnos ma már nem ehetek. (Nem trendy, és Gál Éva, mint egészségcsősz kitérne a hitibül, ha ilyet hallana.) De arra emlékszem, hogy a nagy iskolai eseményekről kínált 4 Ft-os fotókat soha nem tudtuk megvenni, szóba sem hoztam otthon. Ma már persze sajnálom, de annál jobban örülök, ha ezek most 50 év után közkinccsé lesznek.

Az esti gépírásból nekem is bőven kijutott. Túl azon, hogy zavart, még pisszennünk sem volt szabad. Apámhoz - aki bár maga is kiválóan gépírt - éveken át minden nap járt a géppuskakezű gépírónő, Madarász Kati néni, akinek rendíthetetlenül diktálta a nagy szovjet pedagógia magyarítását (Krupszkaja, Makarenko), amit szerintem senki el nem olvasott, de ebből éltünk valamennyire.
______________________________________________________  

Faragó Juli:   Én semmiről sohasem tudtam annak idején, ugyanúgy, mint Andris, mert valószínűleg a szüleink minket annyira féltettek, hogy semmiféle hir sem szivárgott el hozzánk. Egyébként is úgy gondoltam, hogy mindenki egyformán él, akikkel együtt jártam az iskolába. Fel sem merült bennem, hogy valakinek a napi élelem is probléma lehet. En jóba voltam a Kata nevű kazánfűtő bácsi lányával, akit Mártának hívtak. Ott laktak a kollégium alagsorában, sokszor mentem hozzájuk és vittem mindig valamit, ruhát, ajándékot, stb. titkon, hogy a szüleim meg ne tudják. Ővele szívtam el életem első cigarettáját az iskolaudvar egyik diófája tetején, és kaptam életem első hatalmas pofonját, amikor kiderült a dolog. 12 éves voltam. Ezt azért írom, mert ezt a családot (Kata) más kategóriába soroltam be, és náluk természetesnek vettem, hogy másképp mennek a dolgok, mint odahaza. Egyébként jobb lehetett zsíros kenyeret enni a második kerületben, mint Csepelen, vagy Kőbányán.
______________________________________________________  

Forrai Juti:   Kata bácsi azon túl, hogy fűtő volt, remek asztalos volt. Anyám, mint a szülői munkaközösség egyik lelkes tagja, jól ismerte őket és valóban mi is gyakran segítettük őket. Egyrészt rendelt náluk a mamám egy gyerek asztalkát és két sámlit, amit akár hiszitek akár nem még ma is használunk. Az asztal az enyészeté lett. Katáné nagy kövér asszony volt, mindig sötét köpenyben, fekete egyenes hajjal, hátul konytban és valamennyi foga hiányzott. Nálunk az volt a rend, hogy egy hónapban egyszer volt nagymosás, az ágyneműk, asztalterítők stb. Anyám kis apró asszony volt, és a ház mosókonyhájában már hajnalban tüzet raktak, és nagy öt vagy tízliteres üstben vizet forraltak, hogy abban főzzék ki a fehér dolgokat. Hatalmas lekvárfőző fakanállal kevergették az elhasznált szappannal - reszelve- elegyített forró vizet benne a fehérített ruhával. De előtte már egy nappal a fateknőben voltak beáztatva a ruhák, és valami eszméletlen gusztustalan, büdös  sötétbarna kenőszappannal mostak, amit a teknő oldalára csaptak oda. Nagy  súrolókefével sikálták az ingek nyakát és mandzsettáját - ami gyakran tönkrement, így foltozni kellett és az ing "ülepi részéből" készítettek újabb gallérokat, a többi toldás volt (életképek és háztartástörténet).  A kimosott, fehérített ruhát - amit kellett kékítettek, hogy szép kékes-fehér legyen, csavarták, szárították, később vasalták. Ebben a procedúrában havonta egyszer jött Katáné hozzánk segíteni és gyakran nemcsak pénzt kapott, hanem tárgyi megbecsülést is.
______________________________________________________  

Tóth Zsuzsa:   Drága Juditom, olyan csodálatosan írsz anyukádrol, hogy meghatottan, szinte könnyezve olvasom. Nem ismertem öt, hiszen Téged is alig ismertelek, te B-s voltál, én A-s, a gimnáziumban láttalak, hogy te is oda jártál. Egy emlékképem van Rólad, a menzánál állunk sorba az alagsorban, rettenetes tömeg, az ajtót még ki sem nyitották, egyszer csak megjelenik a növéred, aki felettünk járt, és odakiált neked: Csak nem állsz itt sorba, hazamegyünk és csinálunk egy sültkrumplit! és te kiálltál a sorból és elmentetek nagy vidáman.  Ez úgy megmaradt bennem egy életen át, hogy ha ebéd közeledtével éppen nincsen semmi, amit be lehetne kapni, csak azt mondom, csinálunk egy sültkrumplit! és titeket látlak magam előtt, ahogy vidáman távoztok a sötét, félhomályos alagsori folyosóról.
______________________________________________________